Velúr

velurKi dönti el, melyik a bőr igazi oldala, a sima, vagy a velúr?

Volt sógoromnak egy cipője. Pompás, sárga velúrbőr cipő volt, a történet idején már bejáratott, de még megrogyás előtti állapotban. Sógor szerette.

Volt apámnak egy szeretetgesztusa. Volt, a világ kezdete óta. Időnként jókedvében kipakolta a cipős szekrényt, sorba rendezte a lábbeliket párosával a gangon, egytől egyig mindenkiét a családban, mert mi utáltuk, ő meg a kedvünkért, hogy örüljünk, boldogan, a nap sütött, olyankor mindig sütött a nap, és fütyülés szállt a levegőben. És mindet kipucolta. Tükörsimára.

Nem tudom, mikor horkan fel az olvasóban a szomorú vagy kárörvendő felismerés, igen, az történt. Apám ezt a pompás sárgát egyszer jókedvében kibokszolta. Tükörsimára.

Vasárnap délelőtt volt, a nagyszobában ültünk, Forma 1-et néztünk bizonyára, hogy apa kiment, nem érdekelte, ha foci VB megy, aligha jut eszébe a cipőpucolás. Jövök a konyhából az ételillattal, lehuppanok a sámlira. És akkor.

Apa ragyogása, ahogy behozza a tükörsimát, nézd, Sanyikám. Sógor tekintetén a sűrű egymásutánban átfutó két hullám, ahogy nézi a tönkretett cipőt, a döbbeneté, és az önmérsékleté, megreccsent alatta a karszék, aztán nagy csend után az ítélet: ez nem az én cipőm…

A lassan szégyenbe vöröslő öreg arc.  A semmivé lett ajándék. Az elkullogó hát. Az elsötétülő délelőtt.

A történet ennyi. Tanulsága nincs.

Apám jó ember volt, sógor is az. A cipővel nem tudom, mi lett.

Eredeti forrás: Uploaded Magazin