Téboly – az őrület esztétikája

Jó és rossz értelmezése végtelenül relatív, s bár muszáj képviselnünk valamit – máskülönben megőrülünk – mégis úgy hiszem, egy dinamikus, eleven, termékeny, ciklikus vérfrissítéshez nagy szükség van a tébolyra.

Kételkedni minden bizonnyal jó dolog, sőt, egyenesen termékeny habitusra vall, ha egy elme képes megszűrni azt a kontextust, ami nap mint nap igyekszik őt elemeire bontani. Bár kontextus nélkül nincs szkepszis, ezt azért tegyük hozzá.

Ha valaki túl sokat kételkedik, az perifériára kerül. Hogy miért? Az ember természeténél fogva túlságosan elfogult önmagával szemben; akadnak, akik nem: ők a „defektesek”, ők azok, akik a komfortzónákon kívül élnek le egy életet, ami egy átlagembernek még rövidtávon is horrorisztikus, elvont élmény. Elsősorban azt szeretném, ha olyan alkotókra gondolnánk, akiknek a saját korukban nem járt rivaldafény.

christopher-mckenney

Fotó: Christopher McKenney

Legyen szó képzetről, matériáról, húsvér élőlényről, a dolog önmagáért van, tehát értelmezhető, beépíthető a személyes öndefiníciómba attól teljesen függetlenül, hogy az a dolog melyik végletbe (jó/rossz) kategorizálható. Nem kell kategorizálni, csak egyszerűen rá kell kérdezni.

A rákérdezés lehetősége nem mindig egyértelmű, pont a már emlegetett kontextus miatt, amely mindig kiépít egy trendet, egy elvárást, egy kollektív önmeghatározást, ami távol esik az önazonosságtól. Egy – a szó abszolút pozitív értelmében artikulálódó – idióta mindig reprezentálhat a kontextus számára még újnak, érthetetlennek, rémisztőnek, hibásnak tetsző dimenziót.

Általános tévedés, hogy aki periférián van, az egyszerűen nem elég jó, vagy egyáltalán nem jó. Ha nem az adott miliő normája által rajzolt tengelyen halad, akkor nem értékítéletbeli megállapításra lenne szükség a jelenség értelmezéséhez, hanem egy kérdésre, mégpedig arra, hogy miben más?

Butaság lenne azt állítani, hogy egy önazonos karakter nem felel meg senkinek és semminek, csak önmagának. Az önazonossága is csak a trend függvényében valósulhat meg. Az mégis vitathatatlan, hogy egy periférián csücsülő produktivitása lendületesebb, dinamikusabb, mint egy centrumbéli alkotóé.

A centrum mindig közösségcentrikus, a periféria egy jóval magányosabb, szemlélődőbb terep, egyfajta felülnézet, objektív perspektíva. Az idióta sosem a publikum normái szerint valósítja meg magát, épp ezért nem merülhet ki a karaktere, nem szelf, hanem ’én’(!), nem válik hétköznapivá, nem ismeri a statikusságot – innen ered az őrületből való esztétika.

Forrás: Uploaded Magazin