Leél

Felszállnak. Apuka gondoskodó, komoly, minden mozdulata gyakorlott, gyengéd. Leül, ölbe veszi a két év körüli kislányt, aztán, hogy nem férnek, sok a csomag, két térde közé vonja, s fél kézzel tartja a kicsit, míg rendezkedik. Rajtuk felejtem a szemem.

Leél

Az apa fiatal, értelmes arcú, mosolytalan. Ruhája ápolt, makulátlan, erős, talán túl erős asszonyt gondolok mögé, arcán csüggedtség, fáradtság, ne bolygassuk. A gyerek aprócska, szótlan, a hideg elől gondosan vízhatlanba bugyolálva, overál, kapucni, csak szöszke haja, vékony arcocskája látszik ki. Áll apja lábához simulva a testmelegben, kesztyűs kezében gyorséttermi papírkorona. Szomorú program, gondolom nyersen, de mégiscsak program, mégiscsak együtt, mégiscsak királylány. El is mosolyodnék, de valahogy nem kerek az egész, arcukon egyforma árnyék, betegség, válás, ki tudja. Le kéne szállnom, s csak nézem őket.

Ekkor a férfi tovább helyezkedve, messzire mennek, óvatosan kiveszi a kislány kezéből a koronát. De kedves, gondolom, és felébred bennem a rokonszenv. Vajon mit talál ki, hogy a szöszke kicsi kincse sértetlen maradjon?

Aztán csak szemem villan a kislány arcára, apja kezére, nézem, ahogy férfi a silány, de mégiscsak a kerek világot jelentő koronát szétbontja, akkurátusan félbehajtja, és leélezi.

Hátizsákba csúsztatja, hogy ne gyűrődjön.

Nem tudom, mi üt szíven inkább, az óvó mozdulatok meg a szentségtörő praktikum kontrasztja, vagy a kislány közönyös arca, ahogy az egész gyalázatos trónfosztást vihartalan arccal végignézi.

Leszállok, baktatok rosszkedvűen a hidegben, és üvölt, toporzékol bennem a gyerek: hol a koronám?! Aztán a felnőtt kérdezi okosan, értetlenül: hogyan lesz a gondosan összehajtogatott kartonból megint varázslat?!

Megyek, lassan elhallgatok belül, hideg van, és ennek a gyereknek mégiscsak jut kapucni, jut hamburger, jut leélezés…

S ez a szomorú kicsi polgár vajon akar-e, tud-e majd valaha valami birodalom királynője lenni…?

Eredeti forrás: Uploaded Magazin