A szódalo(l)vagló – Parti Nagy Lajos szerelem- és költészetfelfogása

Parti Nagy Lajos szövegei közül a magyar posztmodern líra egyik alapművének tekinthető az 1990-ben megjelent Szódalovaglás című verseskötet, melyet életműve gyújtópontjának, origójának szokás nevezni, mivel újraértelmezte előző két kötet (Angyalstop 1982., Csuklógyakorlatok 1986.) poétikáját. „Egy eljárásmód összefoglalása és meghaladása.”. A mű a korszakban új lírai nyelvezetet hozott létre, valamint a szövegekből kiolvasható, a posztmodernitás sajátosságait magán hordó magatartásminták is, melyek eltérőek az eddig megismertektől. Ezáltal a kötet teljes mértékben elszakad a késő moderntől, valamint az avantgard romantikában gyökerező lázadás-, és újításkényszere ellen lép fel egészen új, eklektikus lírát teremtve.

parti-nagy-lajos

Ez a változás tetten érhető a Szódalovaglásban megjelenő szerelmi, illetve költői szerepfelfogásban is, melyek egy bizonyos szintig egybefonódnak, ugyanis a Parti Nagy-magatartásminta alapja, hogy mindent a költészet alá rendelődik.

A szerelmi tematikájú versekben egyrészt megjelenik a tárgyilagosság, ami annak következménye, hogy az adott érzelem költészet által felhasznált jelenségként értelmeződik, ezáltal egy fájdalmasan realisztikus kép rajzolódik ki. Olyan gondolatok jelennek meg, amelyek egy átlag emberben nem is tudatosulnak teljes mértékben, és ez a magatartás vegyül a tudatosulás bekövetkeztében létrejövő rezignált hangvétellel.

…meglopom távolságodat/ és a kagylóba végre belemondom/ hogy nem te kellesz csak hogy hívjalak máma elváltam jogilag nehéz a szívem

A Szódalovaglás egy olyan ember képét alakítja ki, aki a világot, a szerelmet, a hagyományok által közvetített értékeket elavultnak, felszínesnek, művinek tekinti, amire utalnak az olyan szavak, mint a „gumijézus”. Megfigyeléseit, tapasztalatait, kiábrándultságát egy magasabb szinten, a költészet szintjén próbálja feldolgozni. Parti Nagy Lajos „válságterméknek” tekintette a Szódalovaglást,  amit az alábbi önreflexív részlet is bizonyít: 

Milyen kuszás a költő holmija. Kutyát, diót, kötényt, hazát teremtne, s szemére csúszik a térdzoknija. S beledöglik, hogy szava legyen erre. Úgy valahogy, Fáradt vagyok mama

A világból való kiábrándultság jelenik meg a nyugdíjasok ironikus életének leírásában („nyugdíjasokat fúj a szél az esztéká előtt”). Az értékek bizonytalanná válását, felszínességét szintén parodisztikus hangvétel jellemzi.

Költészeti felfogásának központjában tehát maga az írás aktusa áll, amelyet nem a külvilág, hanem önmaga számára tart fontosnak. A mű érvényessége abban rejlik, hogy önmaga érvénytelenüléséről szól. Egy függőségi viszony állapítható meg. A költészet és a költő szimbiózisa miatt a lírai én személyisége, érzelmei, élete bizonytalanná, formálhatóvá válik, aminek feltétele az aktuális szöveg igénye. Tehát a költőt maga a szöveg határozza meg, aminek úgymond ő maga is a paciense, elszenvedője:

versek között szivárgott el ha voltam/ lírává is csak úgy rajongom át/ a verset ócska krakszok és kuszák/ bogozzák össze és az értelem/ ha van hogy benne megtörtént velem…a vers valamié mi működtetében elhagy…csillagdarálda fügemagozó

Fotó: Szüts Miklós

Irodalom: Thomka Beáta: Áttetsző könyvtár, Jelenkor, Pécs, 1993
Németh Zoltán: Parti Nagy Lajos, Kalligram, Pozsony, 2006.

Eredeti forrás: Uploaded Magazin