Ez már nem is fáj annyira! – Hurts: Surrender

Írta: Anta János Attila
Ha az átlag, utcaember meghallja ezt a bandanevet a számból, kettő dolgot szoktam tapasztalni. Az első mindenképpen az, hogy néz rám amolyan üres tekintettel, hogy vajon ez a fiatalember mégis miről beszél; a másik fajta reakció, hogy könnyed mosolyra húzódik a szája, a szeme csillogni kezd és ódákat zeng nekem Theo Hutchcraft és Adam Anderson csodájáról.

hurts-surrenderA Hurts zenekar a Daggers formáció romjaiból alakult 2009-ben. Első slágerük a Wonderful Life volt, amivel berobbantak a köztudatba. 2011-ben aztán megérkezett első nagylemezük; ami a Happiness címet viselte. A folytatás két évvel később, 2013-ban látott napvilágot, Exile néven. A következő – és eddig utolsó – anyag amit hallhatunk tőlük 2015-ben érkezett, a Surrender.
Aki már ismeri a zenekart, tudhatja; itt nem számíthat komoly basszusgitár csattogásra, nincsenek ezerkezű gitárosok, és az arcunkat sem tépi le a scream. A Hurts varázsa nem ebben rejlik. Szintipop a javából –  a zenekar fő inspirációját a nagyágyú, a Depeche Mode adja.
Az album egy egyperces intróval, a Surrenderrel nyit, ami eltér a Happiness és az Exile nyitányától, most először van egy felvezető, ahol a gospel kórusok dominálnak, a szintetizátorok csak aláfestésként cirógatják hallójáratainkat. A nyitányt követő Some Kind of Heaven egy klasszikusnak mondható Hurts-sláger. A zenei sokszínűséget példázza, hogy rendkívül sok hangszer csendül fel benne, a zongora és a vonósok hozzák az egész szám fő dallamát. A már megszokottnak mondható kiállás sem marad el, hogy aztán Theo még egyszer elénekelhesse nekünk: „you’re some kind of heaven…” A harmadik – talán az egyik leg nem Hurts-ösebb – dal következik, Why címmel. A Hurts-re korábban egyáltalán nem jellemző ütemekkel. (A kiállás, csak úgy, mint a Some Kind of Heaven esetében, itt sem marad el – cserébe egy dallamos szintetizátor aláfestést kapunk a végére a refrénnel együtt.) Ugyanakkor az előző dalban, és most is felcsendül az énekes magasabb hangja, aki amellett, hogy a mélyeket kiválóan hozza, még itt is képes olyat mutatni, amitől az állam a padló alatt van valahol mínuszban. Úgy kettővel.
A következő tétel, a Nothing Will Be Bigger Than Us egy tipikus Hurts nóta, ilyet találunk nem is egyet az előző kettő albumon, dögivel. Viszont a Rolling Stone eddigi kis életem legcsodásabb dolga, amit valaha hallottam. Mintha összegyúrták volna a Happiness visszafogottságát az Exile borultságával, és megszületett eddigi pályájuk talán legjobb dala.
Funky-disco Hurts módra. Lehetne ez a magyar címe a Lights-nak. Teljesen megérdemelné. Eddig nem hallottam ilyet tőlük. Számomra ez az album egyik olyan pontja, ahol folyamatosan változik a tekintetem. Egyszer az égben van, egyszer pedig nincs is. Fura. De jó. Nem Hurts. De jó.
hurts-surrender-2A Slow tipikusan az a melankolikus, magába forduló hangulatot adja vissza, ami miatt 2010-ben felfigyeltem a zenekarra. Az egyik kedvenc pillanatom az albumon, a fejhangok már sokadszorra kerülnek elő a lemezen, de emellett most el tudok menni különösebb szemöldökemelés nélkül. Az élmény kárpótol érte. A Kaleidoscope egy megint nem Hurts dal, de ez teszi olyanná. Könnyed pop – mondanám más ilyen dalra – csak itt a Hurtsről van szó, és nem másról. Theo hangja itt kicsit belesimul, beleszürkül az alatta szóló dallamba, a muzsika végén kapcsol picit magasabbra, ami kifejezetten jó. A refrén nagyon fogós, altat, aztán feljebb kapcsol, majd kiállás – mint eddig sok dalban – és ugyanolyan kellemesen zárul, ahogy elkezdődött.
Az album két záróakkordja ennél tökéletesebben nem is passzolhatna össze. A Wings – Wish duó egy annyira jó lezárásra sikeredett. Előbbi szintén egy tökéletes, klasszikus Hurts nóta, utóbbi pedig egy gyönyörű zongorás hattyúdal, ahol Theo előkapja a csodásabbik hangját.
A srácok biztos, ami biztos: hozzácsaptak még három számot a Deluxe Edition-re, (Perfect Timing, Weight of the World, Policewoman) számomra csak a középső, Weight of the World kelti azt az érzést kár, hogy ez kiszorult az albumról, de így is elég szép pillanat volt rajta.
Összefoglalásként csak annyit jegyeznék meg: a Hurts nem lőtt mellé. Nem is tudnának. Érezhető a változás az előző kettő albumhoz képest, azonban megmaradtak önmaguknak; nem lett belőlük egy giccses pop dolog, ami sok zenekar esetében előfordulhat. A szintik még mindig ugyanolyan jól szólnak, Theo Hutchcraft hangja még jobb, mint volt. Adam Anderson még mindig egy nagyon profi dalszerző. A Hurts pedig jobb, mint volt.
Eredeti forrás: Uploaded Magazin