Paul de Man farvizén

A szimbolizmus jelentése lényegében annyira tág, hogy nincs is értelme kimondottan csak egy aspektusból vizsgálni, Paul de Man szemszögéből viszont megfontolandó rátekintenünk; de Man egyrészt megfogalmazza egyéni dekonstruktív nyelvfilozófiai nézeteit, másrészt reprezentál egy kettős habitussal rendelkező szimbolizmust.

paul-de-man

Charles Baudelaire és Stéphane Mallarmé szolgálnak referenciapontot. Két őrületes utat szemléltet, melyek konklúziójukban azonosak, a létezés egységének irányába haladnak.

De Man kissé elmosódott, absztrakt meghatározással, de igyekszik definiálni a szimbolizmust. Azt mondja, hogy a szimbolista költők nemzedéke határozottan tudatában van egy bizonyos szakadásnak, mely szakadás a saját léte és mindannak a léte között fennálló hasadék, ami nem ő. Egy kettős világot illusztrál, ahol a tudat szemben áll a tárgyával, miközben arra törekszik, hogy megérintsen valami olyat, amit képtelenség elérni. Úgy is mondhatnánk tehát, hogy Paul de Man feltételezése szerint a szimbolista költő tudatában van annak, hogy szellemiségének határát a fogalmi rendszer, a logosz jelenti.

A szimbolizmus költészetelmélete szerint a valóság tehát nem megértést, hanem megérzést igényel – a valóság nem egy értelmezésre szoruló dolog, sokkal inkább érzékelhető, épp ezért, és a fogalmi rendszer nyújtotta korlátolt lehetőség miatt, a sejtetés válik a költő legfőbb céljává. A sejtetés kevésbé konkrét, hatalmas tereket nyújt az asszociációs folyamatoknak, melyek sokszor instabillá teszik magát a jelentést. A szimbolizmus lényege a többértelműségben rejlő produktivitás – a valóság egy szimbolista költő esetében maga az ismeretlen. Ezt a folyton változó, bizonytalan interpretációs pozíciót Arthur Rimbaud elhíresült szavaival tehetjük a legtapinthatóbbá, vagyis ,,Én – az mindig valaki más.” Az alkotó személy egy eleven költemény, egy olyan valaki, akit saját műalkotása ír meg – a szimbolizmusban a költő a költemény eszközévé teszi magát.

De Man meghatározásában olyan nyelvhasználat a szimbolizmus, amely minden egységet felfed a szellem birodalmában, a szimbolista alkotók mind az univerzális egység felé veszik az irányt. Az egységet az érzékek összerántásában vélik, így nem meglepő módon a szinesztézia egy kardinális faktor. ,,Egymásba csendül a szín és a hang s az illat.” – Charles Baudelaire.

A szimbolista kiábrándult karakter, Baudelaire fő témája például a halál, mely a létezés, az egység megszűnése.

Mallarmé költészete ugyancsak a költő és a világ kapcsolatának problematikáját érinti. A szakadék nála is az elidegenedés manifesztációja. De Man olyasmit állapít meg, hogy Mallarmé esetében a költői öntudat kíméletlenül igyekszik megragadni a külvilágot, a valóságot, ám a nyelv ezt a törekvést nem tudja maradéktalanul kielégíteni, és ebből formálódik az elidegenedettség tudatosulása. ,,Így tölti hasztalan száműzetését a hattyú.” – Stéphane Mallarmé.

Paul de Man elképzelése szerint minden irodalom nyelve szimbolikus természettel bír, bár a szimbolikus öntudatot nem minden irodalom viseli szándékosan, a jelenség mégis mind a mai napig nyelvünk fikciója.

A nyelv nem kifejezi a világot, hanem létrehoz egy illúziószerű, látszólagos valóságot.

A szimbolizmus esetében a de Man által említett szimbolikus temperamentum agresszíven került felszínre a szimbolista költők termékeiben, mert tudatosan használták azt.

Felhasznált irodalom:

Paul de Man: A szimbolizmus kettős aspektusa. In: P. d. M.: Ol­va­sás és történelem, ford. Nemes Péter, Bp., 2002

Eredeti forrás: Uploaded Magazin